Nagyon utálom…
Az ember mindig reménykedik, hogy egyszer megtörik a jég. Ha nincs állása, duplán rossz. Ha van, akkor pedig reménykedik, hogy talál jobbat – vagy olyat, amelyik igazán neki való!
A piacon rengeteg állástalan vagy pályát módosító van. Ezzel akaratlanul is sok riválisunk lesz, ha nekünk való melót szeretnénk szerezni. Nézhetem az álláshirdetéseket az újságban vagy a weboldalakon. Talán még egy fejvadászcéget is megkereshetek, a „nagy Ő” kedvéért!
Aztán jön a keserű ébredés: a kiírt állásra már rég megvolt az illető, vagy csak kötelességből írták ki az üresedést – eszükben sincs felvenni az embert.
Szembesülhettem olyannal is, hogy megfelelő tapasztalat vagy iskolai papírok hiányában nem ütöttem meg a mércét. Aztán betöltik az adott üresedés helyét, egy nálam tapasztalatlanabb, végzettség nélkülivel – akinek bizonyos hátszele van: politikai, gazdasági, esetleg családi…
Nem árt felkészülni arra, hogyha egy ígéretes állást szeretnénk megcsípni, akkor nagy hátrányból indulunk: legyenek megfelelő papírok (iskolai esetleg munkahelyi referenciák), magas terhelhetőség, sok éves tapasztalatod és pályakezdő. Ezen felül nem árt, ha a cégben dolgozó vezető beosztású személy rokona légy, vagy a politikai fuvallat arra a bizonyos üres helyre lökjön.

Megírsz egy frappáns, különc Önéletrajzot, hiszen a megszokott sablonra már élből nem reagálnak semmit a cégek (legyen az multi, vagy magán). Ha ráharaptak elő a formával. Elegáns öltözet, borotválkozás (nektek is lányok), megnyerő mosoly és felkészülés az elbeszélgetésre. Ott már nem rajtad múlik semmi. Hiszen készültél a munkaügyi oldalakból (feltenni vagy öt kérdést a cégről, a működésről és az elvárásokról). Aztán úgy váltok el, hogy „majd értesítünk” vagy „mindenképpen hívunk”. A kedvencem, amit egy először és utoljára nyeltem be: „tökéletesen megfelel az elképzelésünknek, ellentétben a többi munkáltatóval szemben, mi mindenképpen jelentkezünk”…
Azóta is hívnak! (pedig direkt ki sem nyomom a telefonom – még éjjelre sem)

Az idő csak múlik, már nem a fiatal csikó habitussal bír az ember. Kiforr, felnőtté válik – tudja, mit akar. Gyerekként nem érdekli az, hogy „mi leszek, ha nagy leszel”. Amikor már kellő tapasztalattal és sok kapott pofonnal a tarsolyában szembenéz a vágyaival, s lehetőségeivel – akkor lett férfi.
Munka mellett megszerzi a kellő papírokat, ingyen (kizsákmányolt tanuló időszak után) gyakornokság után – nem kell sehova.
A fent említett okok miatt sem. (nem vagyok érdekelt egy politikai vezetésben - rokoni kapcsolatok által – sem, családunk anyagi helyzete sem tud nyomást gyakorolni egyik munkáltatóra sem)
Szomorú az ébredés – elhihetitek. Amikor a megfelelő papírokkal kopogsz, referenciákkal és már-már felcsillan a fény az alagút végén… hasra esés lesz a vége!
Persze ígéretekkel mindig találkozni: „küldj be referenciákat” vagy „majd keresünk”.
Jé, semmi sem változott! Továbbra sem kellek sehova, közben olyan emberek vannak az általam kinézett helyeken, akiknek se végzettsége, se akarata az adott álláshoz…
Ez pedig az álláspiac mindegyik szegletére igaz – a médiára is…