Ugye mindenki szereti a tömegközlekedést? Na ugye!
Gyerekként a szüleink és tanáraink megtanítottak arra, hogy mi az illem. Az idősebbeket és a lányokat előre engedni az ajtóban, felsegítjük a kabátot vagy átadjuk nekik a helyet a buszon, vonaton. Sosem értettem, hogy miért?! Attól, hogy beengedem magam előtt, még nekem is lehet fontos, sürgős elintéznivalóm. Munkában megfáradtan tartok hazafelé a buszon, súlyos forintokért megvásárolt jeggyel, bérlettel és adjam át a helyem másnak - nem igazságos. Lehet...

De én dacolok a fáradtsággal és szeretem nézni az emberek reakcióját. Megéri!

Nem árulok el nagy titkot, hogy reggel iskola és munkakezdésre igyekszik nép (illetve nap végén hazafelé). Adott egy busz, azon x számú ülés. De az a fránya Murphy, jól megírta egy törvényében: "mindig akkor szállsz fel a járműre, amikor nincs szabad hely". Ez az esetek 99%-ban így van. Diákok csücsülnek le úgy, hogy a táskájukat letéve maguk mellé, esélye se legyen leülnie másnak. Az idősebb generáció pedig hasonlóan cselesen a kosarát teszi fel ugyanígy. Aztán pár megállóval később érkezik a barátnő (osztálytárs), felveszi a pakkot, hogy amaz le tudjon huppanni és megy a duma.
Értem én, hogy nem vagyok öreg, sem hölgy. De, hogy egy törékeny 50 kilós apókának miért nem lehet átadni a helyet?! Ez még nekem is magas.
Ráadásul hiába keresed a széken ülő ember tekintetét, mint régen. Vagy a telefonjába van elmerülve, zenét hallgat, vagy csak bámul ki az ablakon, azzal a "nehogy hozzám szóljál te barom" nézéssel! Ha pedig dacolsz a halállal, megpróbálhatod megkocogtatni a vállát, hogy ugyan "vegye már az ölébe a táskát", szemforgatás, pofa vágás az eredménye. (...és akkor még finom voltam)

Amiért ez a kis szösszenet eszembe jutott, az alábbi történet miatt volt.
Egyik fárasztó nap végén tartottam hazafelé a buszon. Kerek 30 perces utazás várt rám: a kezdő állomástól egészen a végállomásig kellett mennem. Így a nagy csuklós buszon oda ülhettem, ahová szerettem volna. Egy személyes ülés, az ablak mellé - akár a repülőgép első osztályán.
Ahogy haladtunk az úton nőttön nőtt a tömeg. Egészen addig, amíg féltávnál elfogytak az ülőhelyek. Pedig még mindig szálltak fel utasok. Érvényes és drága jeggyel utaztam. Mégis annyira rossz volt látni, hogy iskola után egy 14-15 év körüli kislány agyon volt pakolva táskákkal - alig bírt kapaszkodni. Persze jó szokásként a fiatalok menekültek a helyzet elől és ki a telefonjába, ki a mellette ülővel kezdett beszélgetni. Nem lenne igazán "magyaros" a történet, ha nem utaztak volna a piacon bevásárló nénikék a járművön. (Az is érdekes, hogy bevásárolni mindig akkor indulnak, amikor reggel iskolások és munkások a "helyükre" mennek. Továbbá hazának is úgy erednek, amikor a sokaság...)
A két öreg hölgy -csak úgy halkan, hogy a következő járaton is hallják- megjegyzik, hogy szegény kislány, mennyire meg van pakolva. Persze ujjal mutogatva, mert a zenét hallgatók csak az Activity-ből értenek.
Ekkor felálltam és a tőlem 3 méterre álló lánykához indultam. Szóltam, hogy van egy hely, üljön csak le. "Jajj, nem kell ám, már megszoktam" - válaszolta. Erősködött, hogy bírja a kiképzést. Nem kételkedtem benne, de belém van nevelve az "illem".
Mire hagyta magát "megfőzni" és elindult a hely felé - már egy srác le is dobta magát a székre. Elhiszem, hogy elfáradt, hiszen a testével nagy kérdőjelet formált-oldalnézetből. Nyilván az szívta le ennyire, hogy egész nap lóbálta a nagy semmit az iskolapadban. Szegényke...
Persze, nem hagytam ennyiben. Szóltam a srácnak, hogy "nimmá, Ő egy bula, aki úgy meg van rakva, ahogy Te sosem leszel" - próbáltam a helyi akcentust és a fiatalok által divatos szlenget is belecsúsztatni a mondandómba. Látszott, hogy nem értette, amire célozni akartam. Hogy is érthetné?!
Végül sikerült meggyőznie a tekinteteknek, amely rá szegeződött. Átadta a helyét a kislánynak (aki megköszönte az udvariasságunkat) és sértődötten tovább ment.

Érdekes és tanulságos kis történet, nem? Ha terhes nőt, kisgyermeket vagy öregeket látunk, elfeledkezünk arról, hogy azért emelkedtünk ki az állatok világából, mert gondolkodunk!? Ennyire nagy szenvedést okoz, hogy átadjuk helyünket nekik?

Nekem van egy berögzült szokásom. Mindent megfordítok! Ha én leszek öreg, a feleségem terhes, vagy a gyerekkel a karomon (mellette egy táskával) felszállok egy buszra, vajon lesz-e valaki, aki átadja a helyét?! Remélem, hogy igen és ezért cselekedtem úgy, hogy felkelek a székből és leültetem oda azt, aki tényleg rászorul. Hiszem, hogy mindenkiben megvan az emberi jóság - csak nem mindenki hallgat a belső hangra...

Persze vannak kivételek: amikor a bevásárló táskákkal rohannak a buszra az öregek és elvárja, hogy átadd a helyed. Vagy amikor az üres buszon odalép melléd, hogy neki pont a Te ülésed kell - nehéz szó nélkül megállni.
De ez már egy másik történet...