Ebben a felgyorsult, rohanó - és néhol gusztustalan - világban megérintett a csoda! Nem viccelek, tényleg megtörtént! Persze nem úgy ahogy most bizonyára elképzelted.

Mindenkitől megkérdezem egy ilyen alkalmat követően, hogy "Te mitől érzed boldogabbnak magad?" és kapom a válaszokat. Mert azok vannak és nagyon eltérőek. Befolyásolja a kedvünk, az elvárásunk és a környezetünk is. Bevallom, én is el tudok rugaszkodni a talajtól.

Pedig ez a nap sem volt más, mint a többi. Egy hajtós munkanap volt, épp egy megbeszélésről siettem, mert már vártak rám. A nagy igyekezetebem kiszúrtam egy nénikét, aki a piacnál lévő aluljárónál várta a csodát. (Akik nem ismerősek Szombathelyen azoknak elárulom, hogy ez egy olyan aluljáró, ahol nincs rámpa.) Egyik kezében botjával, másikban egy gurulós szatyorral próbál nekiveselkedni a lépcsőnek. Ekkor olyan 50 méterre lehettem tőle és a fülemben lüktető basszus ütemére ráztam a fejem. Rengeteg fiatal - és idős is - ment el mellette, kerülve az idős hölgy tekintetét. Pedig tiszta ruha volt rajta, de a kellemes megjelenése mégsem volt elegendő. Szegény akárhogy igyekezett nem tudta megoldani, hogy a lépcső korlátjába kapaszkodva megkezdhesse az utat lefelé. Hiába sütött a nap, a csípős széltől piros pozsgássá vált arca csak tekintett a lenti messzeségbe.

Időközben melléértem és szégyenkezve megszólítottam, hogy segíthetek-e?! Hogy miért szégyeltem magam? Mert egy olyan társadalomban élek, ahol mindenki fut, rohan és közben a legalapvetőbb dolgokat hagyja figyelmen kívül. A törődés, a tisztelet, az udvariasság, a kedvesség, a segítőkészség... és a sort lehetne folytatni. Ezekhez mind ingyen juthatunk hozzá és adhatjuk tovább, mégsem tesszük. Bele sem gondoltam, hogy mi lett volna szegény nénikével, ha elsétálok mellette, hiszen én is siettem!

A feltett kérdésemet meg kellett ismételnem. Talán nem hallotta, esetleg nem hitt benne, hogy neki szól a felajánlás.
"Köszönöm fiatalember!" - csak ennyit mondott és a napomat sínre tette. Nem is tudtam másra gondolni csak arra, hogy valakinek ilyen sokat jelent egy idegen segítsége. A cekkert megfogtam (nem túlzok legalább 10 kiló volt a súlya), majd belém kapaszkodott a néni és elindultunk lefelé. Az első lépcsőfokokat úgy szedte, mint én vagy bárki más, akinek egészségesek a lábai. Éreztem, hogy miattam akar sietni, ekkor muszáj volt "leteremtenem".
"Tessék csak lassan jönni, nem kell kapkodni, nehogy baj történjen" - mondtam neki. Ekkor felsóhajtott és kiszakadt belőle az a pár szó, ami megkoronázta végérvényesen a napom.
"Tudja fiatalember mit kívánok magának? Hogy 88 évesen Ön mellé is odalépjen egy ilyen jóravaló úr és segítse meg Önt."

Láttam rajta, hogy elérzékenyült. Mit tagadjam, engem is megfogott a néni kijelentése. Erre mégis mit lehet mondani?! A közel 3 perces történet végét amúgy csak elrontani lehetett volna. A közös utunk végén a napszaknak megfelelően köszöntünk és elváltunk. Teljesen a hatása alá kerültem az eseményeknek és örökké emlékezni fogok erre a napra. Pedig csak azt tettem, amire a szüleim neveltek: tisztességre, udvariasságra, kedvességre. Kár, hogy kihalófélben vagyunk, csak úgy mint a dinók.

S, hogy mi a tanulság? Fogalmam sincs, talán semmi. De az is lehet, hogy mától újra hisz a csodában és a lelkem mélyén én is reménykedhetek, hogy nekem is a segítségemre siet majd valaki, amikor arra szükségem lesz.