Mindenki volt fiatal – állítólag! A „bezzeg az én időmben” kezdődő mondatokat szüleink szájából hallottuk. Ezeket pedig iránymutatásnak szánták nekünk. Aztán direkt az ellenkezőjét csináltuk. Hiszen gyerekek voltunk. Nem volt ez másként a szerelem terén sem!

Eltűnődik az ember, hogy mennyit változik a világ pár év alatt. Ezt le lehet mérni a zenében, de a divatirányzatokban is. Akkor nyilván a szerelem sem kivétel ez alól. Ezek szerint öregszem. Ha már nem értem meg a mai fiatalokat, akkor én is vén bútordarab vagyok.

Történt a minap, hogy egy sétám alkalmával feltűnt száz méterrel előttem 2 fiatal. Kihalt volt az oladi híd és az iskola melletti járda, így nem volt nehéz észrevenni őket. Ahogy közeledtem kirajzolódott a szerelmes pár. (a szemüveg nem volt rajtam, a szemem is rossz – tehát ez az állapot is a vénségem tényét erősíti)

Annak idején (is) vér ciki volt társaság előtt felvállalni, hogy szívünk hölgyének virágot, bon-bont vettünk – ezzel imponálva a kiválasztottnak. Persze lyukra lehetett futni (bevallom nekem ez elég sokszor sikerült). Viszont a „mi szerelmespárunk” még engem is meglepett.

Még közelebb értem, a körvonal még erősebb lett. Feltűnt, hogy a fiatalember egy kerékpárral van, a kislány pedig egy hátizsákba kapaszkodik. A fiú talán 18 éves volt, a lány még fiatalabb. Heves kézmozdulatokat végzett a srác, ezzel bizonyítva igazát.

Melléjük értem. Próbáltam lassítani, hogy alaposan szemügyre vehessem őket. Óvatosan, nehogy feltűnjön nekik: „közönség előtt játszanak”.
A lány ideges volt. Dühétől a barna hajzuhatag alatt, vörösen világított az arca. Próbálta otthagyni udvarlóját, aki kitartóan tolta a drót szamarat a lába között. Igyekezte elvágni szerelme útját.
- Biztosan megcsalta a srác – gondoltam magamban és már csak a vállam felett loptam 1-1 képkockát a jelenetből.
Mit szépítsen az ember. Mindenki megcsinálta a maga hülyeségét. Veszekedés, megcsalás, hazugság. A repertoár annyira színes. Nekik is megvan az a bizonyos kereszt, amely a vállukat és a kapcsolatukat megnehezíti.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy a szerelem mennyire szép tud lenni - az árnyoldalával együtt – amikor egy artikulálatlan kiáltás törte meg a csendet:
- Mondtam má’, hogy szeretlek baz’ meg! – vallott szerelmet a fiú.
Van, amikor az ember csak tovább sétál. Na, ez nem az a pillanat volt.
Visszafordultam és látom, a srác a nyakánál fogja a lányt és ismételgeti nyomatékosan, hogy mennyire szereti. Az "áldozata" pedig csak szabadulni akar. Próbál átmenni az utca túloldalára. Sikertelenül.

Akkor most kell segíteni – gondoltam. S elindultam feléjük. Lassan, kimérten, hogy összeszedjem minden bölcsességem, tudásom. Nehéz és bonyolult dolog a szerelem. Abban logikát még nem talált senki. Így próbálj meggyőzni egy szerelmest, akit szíve hölgye le akar koptatni.
Észrevettek, ahogy közeledtem. A lány a zilált ábrázatát igyekezett helyre hozni. A lovag pedig ráült a nyeregre, megigazította sarkantyúját és mire odaértem volna eltekert a királysága felé.
Odaértem a kisírt szemű lányhoz és épp vigasztalni akartam, amikor beugrott. Én, mint egy vénember, éppen most akarok beleszólni egy szerelembe, kapcsolatba? Mégis kit fogok meggyőzni? Milyen érvekkel? A srácnak elmagyarázni, hogy ez a fajta udvarlás nem szokás – szerintem nem nyerő. Hiszen 15 éve voltam tini, azóta biztosan nem menő, ami nálunk még király volt.

Így a lányhoz érve csak annyit kérdeztem:
- Ne haragudj! Nem tudod mennyi a pontos idő?
Ránézett a telefonjára:
- Fél 1 – válaszolta szelíden.
Majd sarkon fordultam és mentem tovább a dolgomra. Láttam még a szemem sarkából, ahogy tárcsázni kezd. Azt már csak hallottam, ahogy belekiabál a telefonba, s jelzett a drót szamaras úrnak:
- Mit fosol? Csak az időt kérdezte, gyere vissza Te bunkó, baz’ meg!

Milyen jó, hogy nem szóltam bele. Így csak azzal kellett szembesülnöm, hogy öregszem. Nem érthetek meg mindent, amit szeretnék. Eljárt az idő felettem és ezek szerint az én udvarlási szokásom is már a múlté.

Bonyolult dolog ez a szerelem. Hajtépéssel, artikulálatlan üvöltéssel is nyomatékot adhatunk érzéseinknek. Ez a normális ezek szerint, vagyis a jelen. Ki tudja, mi lesz a menő 15 év múlva.
 Nekem pedig csak az jut eszembe a történtekről:
„Amilyen hülye vagy, én úgy szeretlek”
(Kowalsky meg a Vega után szabadon)