Ismét egy bevásárlás, ami csípi a csőröm.
Abban nyilván egyetérthetünk, hogy sokszor magunkat hozzuk kellemetlen helyzetbe. Elfelejtünk venni valamit, ezért feltartjuk a sort, amíg visszafutunk a kívánt termékért. Figyelmetlenségből leverjük a polcról a minőségi alkoholt (főbenjáró bűn!) vagy, elmélyedve a gondolatainkban nem veszünk észre egy ismerőst. Emberek vagyunk, hibázunk.

Viszont a minap rendesen kipróbálták az ember tűrőképességét. Biztosan olcsóbb munkaerő, ha fiatal diákokat ültetünk a pénztárba. Talán még könnyebben is tanulnak, mint az idősebb generáció. De mekkora felelőtlenség csúcsidőben 1 főpénztáros mellé, 4 tanulót betenni – kasszázni!?

Egy szokásos bevásárló-listával a kezemben elindultam a közeli Interspar-ba. Kiegészítve egy nem mindennapi „termékkel”. (erről kicsit később) Érdekes volt, hogy a tömött boltban nem volt egy „kóborló” eladó sem. Mindenki a helyén. A zöldséges, a pékárus, hentes is.
Teli kosarammal odaértem a célhoz. Csak az áthaladás volt nehézkes. Döntse el az ember, hogy melyik ujjába harapjon. A rutinos pénztároshoz álljon sorba, ahol púpozott kocsikkal várnak, vagy a kezdő – de nyilván lelkesebb – diákhoz? Hamar döntöttem – kiderült, rosszul. De, ha már beálltam, kivártam a sorom. Minden terméket lehúzott a kislány,csak az „extra dolgot”nem sikerült. Azt mondta: „fizesse ki a végösszeget, menjen vissza és hozzon helyette egy másikat.” Mivel valóban hosszú volt a sor és lassan haladt – így is tettem.
A terméken a vonalkódot nem olvasta a szkenner – mehettem egy új körre. Persze állhattam sorba megint, mert ment a zúgolódás. „Mi is sietünk ám!” – szólt be egy középkorú hölgy. Így – tanulva az előző esetből – már a rutinos pénztáros sorába álltam be.
A következő negyed órás várakozás már hosszabbnak tűnt. Leginkább azért, mert egy szál wc pumpával a kezemben ácsorogtam, hogy végre kifizethessem. Azokat a pillantásokat, amelyeket sikerült „begyűjtenem”, örökké elkísérnek! Ujjal mutogató kisgyerek kérdezte az anyját: „mi van a bácsi kezében?” – persze üvöltve. Ekkor további 50-60 szempár irányult felém. „Wc pumpa kisfiam” – válaszolt készségesen az édesanyja. Persze jól nevelt gyerekként nem hagyta magát megadni. Tovább záporoztak kérdései: „Mi az a wc PIMPA? Mire jó az? Minek kell az a bácsinak?”
A környezetem biztosan jót mulatott, csak én feszengtem. Főleg akkor, amikor egy haver felismert és felém bólintott.  Hasonlóképpen üdvözöltem én is Őt. Majd észrevette a kezemben lévő tárgyat, elmosolyodott! Elismerően, kajánul vigyorgott. Szinte kimondta a szemeivel: „nagy kábel lehet, ha a boltba kellett jönnöm a wc pumpáért!”…

Nagy nehezen sorra kerültem, kifizettem a pumpát. Mentem a bevásárló szatyromért a diák pénztároshoz. Büszkén végigvonulva a bolton, további emberek tekintetétől felvértezve. Ott a kis hölgy ki akarta fizettetni velem még egyszer. Csak a blokk ellenében – amellyel igazolni tudtam a vásárlás tényét – engedett el.

Pedig csak a mosogató dugult el! Ezért kellett vennem! Komolyan! Esküszöm! De tényleg…!